"AMIKOR GYÖNGE VAGYOK,
AKKOR VAGYOK ERŐS"

ÉLETIGE 2000. JÚLIUS

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős" (2 Kor 12,10).

Szent Pál leírja, hogy nagy kinyilatkoztatásokban volt része, de Isten azt is megengedte, hogy nagy megpróbáltatásai legyenek, melyek közül az egyik – egészen rendkívüli – mindig elkísérte és folyamatosan gyötörte. Talán egy betegségről volt szó, vagy egy állandóan zavaró, fizikai tényezőről, ami azon túl, hogy rendkívül kellemetlen volt, akadályozta tevékenységében és egészen világosan kifejezésre juttatta emberi korlátait.

Pál ismételten könyörgött az Úrhoz, hogy szabadítsa meg ettől a szenvedéstől, míg végül feltárulkozott előtte ennek a megpróbáltatásnak a miértje. Isten hatalma teljességgel gyöngeségünkben nyilvánul meg. A gyöngeség egyetlen célja, hogy teret adjon Krisztus erejének. Ezért mondhatja Pál:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős."

Az eszünk lázad egy ilyen mondat ellen, mert abban kirívó képtelenséget lát, vagy legalábbis egy merész, látszólagos ellentmondást. Pedig ez a keresztény hit egyik legmélyebb igazságát fejezi ki, amit Jézus életével és különösen halálával tesz érthetővé számunkra.

Mikor teljesítette Jézus az Atyától rábízott művet? Mikor váltotta meg az emberiséget? Mikor győzött a bűn fölött? Amikor meghalt a kereszten, megsemmisülve, miután így kiáltott: "Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?" Jézus, amikor leggyöngébb volt, éppen akkor volt a legerősebb.

Jézus megalapíthatta volna Isten új népét pusztán egy beszédével, vagy egy jelentősebb csodájával, vagy valami rendkívüli cselekedetével. De nem így tett, mert az Egyház Isten műve, és a fájdalomban és csakis a fájdalomban virágoznak ki Isten művei. Ezek szerint a mi gyöngeségeinkben is, törékenységünk megtapasztalásában is egyedüli lehetőség rejlik: megtapasztalhatjuk a meghalt és föltámadt Krisztus erejét, és Pállal mondhatjuk:

"Amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős."

Mindnyájan átéljük a gyöngeség, a csalódottság, az elbátortalanodás pillanatait. Gyakran kerülünk olyan helyzetbe, hogy el kell viselnünk mindenféle fájdalmat: ellenségeskedést, súlyos helyzeteket, betegségeket, haláleseteket, belső megpróbáltatásokat, értetlenséget, kísértéseket, kudarcokat… Mit tegyünk? Ha következetesek akarunk maradni a kereszténységhez, és teljes odaadással akarjuk élni, hinnünk kell abban, hogy ezek különösen értékes pillanatok.

Miért? Mert éppen az, aki képtelennek érzi magát arra, hogy kiálljon bizonyos próbákat, amelyek fizikumát vagy lelkét érik, mivel nem számíthat saját erejére, abba a helyzetbe kerül, hogy rábízza magát Istenre. És Ő – akit vonz ez a bizalom – közbelép. Amikor Ő cselekszik, nagy dolgokat tesz, amelyek még nagyobbnak tűnnek, éppen, mert kicsinységünkből fakadnak. Áldjuk tehát ezt a gyöngeséget, mert általa tudunk helyet készíteni Istennek, és ezáltal nyerünk Tőle erőt, hogy "minden remény ellenére is higgyünk" (Róm 4,18) és konkrétan szeressünk mindvégig.

Amint Svájcban történt egy kábítószeres fiú szüleivel, akik nem adták föl, és megpróbáltak minden eszközzel segíteni fiukon. Mégis hiába. Egy nap nem jött haza többé. A szülőkben a bűntudat, félelem, tehetetlenség és szégyen érzései kavarogtak. De ugyanakkor ez egy találkozás volt társadalmunk egyik tipikus sebével, amelyben a Keresztre Feszítettet láthatták meg, és új erőt merítettek, hogy folytassák, hogy reménykedjenek és szeressenek.

Legyőzve a kimerültséget és a tehetetlenséget, a családtagok soha nem tapasztalt energiát éreztek szívükben és elindultak a szolidaritás útján. Szerveztek egy családokból álló csoportot, amely megpróbált szembenézni ezzel a helyzettel. Segítettek, zsömlét és teát vittek a fiataloknak a Platzspitzre, amely akkoriban Zürichben a drog alvilága volt. Ott egy napon újra megtalálták rongyos, elgyötört fiukat. Más családok segítségével együtt el tudták kezdeni, és végig tudták járni fiuk gyógyulásának hosszú útját.

Chiara Lubich


A szöveg WinWord 6 formátumban letölthető!